Beszélgetés Öllős Lászlóval, az öt éve indult Fórum Társadalomtudományi Szemle főszerkesztőjével

Ötéves a Fórum Társadalomtudományi Szemle, amelynek megjelenése egy fél évszázados hiányt pótolt: addig ugyanis nem volt társadalomtudományi folyóirata a szlovákiai magyarságnak. A főszerkesztővel, Öllős Lászlóval beszélgettünk.

A Szemle indulása előtt nyilvánvaló volt egy ilyen jellegű folyóirat hiánya. Öt év elteltével mennyire érzékelik az emberek a jelenlétét?

Remélem, a szakmai közönség érzékeli, hiszen az elmúlt fél évtizedben a szlovákiai magyar társadalomtudományos értelmiség színe-java publikált a Szemle hasábjain. Számos érdekes vitának és sok-sok értékes tanulmánynak adhattunk teret. Az is az érdeklődést jelzi, hogy 1999-ben még csak két számot mertünk kiadni, aztán emeltük háromra. Most már második éve évente négyszer jelenünk meg, a példányszámunk pedig nem változott.

Hány példányban jelenik meg a folyóirat?

Ezer nyomtatott példányban, emellett az interneten is olvasható, hogy Amerikától Ausztráliáig bárhol hozzáférhető legyen.

Elégedett ezzel a számmal?

Mondhatnám, hogy elégedett vagyok, hiszen egy társadalomtudományi folyóirat iránt elsősorban a szakmai közönség érdeklődik. És természetesen elégedetlen is vagyok. Nagy örömünkre szolgálna, ha még többen olvasnák a hazai magyar könyvesboltokban „olvasóbarát” áron kapható lapunkat. Annak ellenére ugyanis, hogy csupán negyedévente jelenünk meg, alig van a szlovákiai magyarságnak olyan jelentősebb társadalmi problémája, amellyel a Szemlében tudományos elemzések szintjén vagy tanulmány formájában valamely szerző ne foglalkozott volna.

Mára a határokon túl is felfigyeltek a folyóiratra, és színvonalasnak tartják.

Elejétől fogva nagy gondot fordítottunk arra, hogy megismerjenek bennünket mindenütt, ahol magyarok élnek. Ha jelentős rendezvényen, konferencián vettünk részt, ott mindig bemutattuk a Szemlét. Ennek köszönhetően egyre több szerző publikált nálunk a Kárpát-medencéből, sőt akadnak nyugat-európai szerzőink is.

Öt éve mi szólt amellett, hogy elvállalja a főszerkesztői posztot?

A Szemle kollektív erőfeszítés eredménye. Azért mertem vállalni a funkciót, mert magam mögött tudtam olyan embereket, akikre a szerkesztőbizottság tagjaiként bizton számíthattam olyan területeken, amelyekhez én nem értek. Külön szeretném megemlíteni Tóth Károlyt, aki a legtöbb szervezési munkát végezte a lap körül, Hodossy Gyulát, aki kiadja a lapot, továbbá Fazekas Józsefet, a folyóirat volt felelős szerkesztőjét, aki most a szerkesztőbizottság tagjaként vesz részt a munkában. Az új felelős szerkesztőnk, Török Tamás fiatal ember, és nem kisebb vehemenciával dolgozik, mint elődje.

A kezdetekkor ön úgy nyilatkozott, hogy a folyóirat „teret kíván biztosítani a szlovákiai magyar értelmiség minden jelentős gondolkodói teljesítményének … lehetővé kívánja tenni minden fontos tudományos kutatás közzétételét, amely a szlovákiai magyarsággal, a szlovák-magyar viszonnyal foglalkozik, illetve Dél-Szlovákia sajátos problémáit vizsgálja. De nem zárkózik el olyan közéleti és szakmai kérdések boncolgatása elől sem, amelyek kívül esnek a hagyományosan értelmezett nemzetiségi kérdéskörön”. Mit sikerül ebből mára megvalósítani?

Talán túlzás nélkül állíthatom: a lényegét sikerült. Egy tudományos folyóirat nem úgy készül, mint egy hetilap, ahol a szerkesztőségnek elég széles hatásköre van a tekintetben, mi kerüljön a lapba. Nekünk azt „kell” publikálnunk, amit a szerzők hoznak. Persze azért van befolyásunk a lap profiljára. Egyrészt azzal, hogy különféle rovatokat indítunk, másrészt azáltal, hogy kit kérünk fel az együttműködésre.

Leszűrhető a Szemle eddigi számai alapján, hogy a szlovákiai magyar tudományosságnak mi az erőssége?

Lakmuszpapírként bizonyára használható a folyóirat, de önmagában nem ad reprezentatív képet, hisz másutt is megjelennek jelentős tanulmányok, a könyvekről nem is beszélve. Ami a Szemle tükrében mégis erőteljesen jelen van, az a történelemtudomány, a nyelvészet, az etnológia, illetve a néprajz. Most már a szociológia, a demográfia is gyakrabban megjelenik. Ahol erősíteni kell, az szerintem a jogtudomány, a kutató közgazdaságtan, s az a terület, amelyen magam is dolgozom: a politológia, illetve a társadalmi kérdésekkel foglalkozó filozófiai diszciplínák. A művészettörténet, az esztétikai diszciplínák is szinte csupán egy-egy szerző révén vannak jelen.

Eleve széles spektrumú folyóiratnak indult a Szemle?

Mi társadalomtudományos folyóirat kívántunk lenni elejétől fogva, nem szűkítettük perspektívánkat egyetlen társadalomtudományra, jól tudva, hogy a szlovákiai magyarság tudományos kapacitása nem oly széles, hogy ilyesmit megcselekedhetnénk. ĺgy sokféle írás jelenik meg a Szemlében. Annak eldöntésében, hogy közlünk vagy nem közlünk egy írást, két alapvető szempont játszik szerepet: az egyik a tudományos színvonal, a másik pedig a témaválasztás. Vagyis hogy a téma olyan legyen, ami valamilyem módon érinti vagy érdekli a szlovákiai magyarságot. A szerző nézetei önmagára tartoznak. E tekintetben próbálunk nagyon nyíltak lenni. Persze ez a nyíltság a tudományosság határáig ér. Annál tovább nem.

Mit tart az elmúlt öt év legnagyobb sikerének, mi az, ami örömmel tölti el?

Öt év után az is nagy siker, hogy a Szemle egyáltalán létezik. Elindítani sem könnyű egy tudományos folyóiratot, de a talpon maradás ugyanolyan nehéz. Voltak kételyeink, hogy életképes lesz-e a lap, mert ez nemcsak tőlünk függött, hanem a szlovákiai magyar szellemi élet alkotói energiáitól is, vagyis hogy születik-e elég publikálható írás. Ebben a pillanatban azonban kijelenthetem: a lap szilárd lábakon áll. Megvan az olvasóközönsége, az egyre szélesedő szerzői tábora. Egy ilyen folyóirat természetesen ráfizetéses, de lényegében minden támogatónk elismeri, hogy fontos, és számíthatunk arra, hogy anyagi forrásaink a következő 1-2 évben nem apadnak el. Ez amolyan „félelégedettséggel” tölt el. Ami pedig igazán örömet okoz: aki átlapozza a Szemlét, tapasztalhatja, hogy sok fiatal kutató publikál nálunk. A patinás, régi nevek mellett van egy fiatal kutatói generáció, ami nagy reményekre jogosít. Reméljük, hogy általunk fogják ki az első „halat”, aztán örök életükben „horgászok” maradnak.