Térségünk (a mai Szlovákia és szomszédai) települései nagyjából tizenhat éve nyíltan és tervszerűen törekszenek sajátosságaik, egyéniségük mások számára is érzékelhető és érthető formában való felmutatására, úgy is mondhatnánk, identitásuk közérthető megszerkesztésére. Ennek a törekvésnek immár legitim eszköztára alakult ki, a címertervezéstől az emlékoszlopok állításán keresztül a falunapok szervezéséig. Vannak azonban számos település életének, történetének olyan szakaszai, részletei, amelyek fontosságuk ellenére nem sűríthetők (legalábbis közérthető formában nem) egy-egy jelbe, jelképbe. Jellemző ez a tudományos kutatási eredmények legnagyobb részére is. Vannak olyan szerencsés települések, amelyek ezzel a problémával szembesülnek, és vannak olyan még szerencsésebbek, amelyek (esetleg külső segítséggel) meg is oldják azt. Nagytárkány ilyen.

Monográfiája, azaz annak első kötete a Fórum Kisebbségkutató Intézet Etnológiai Központja sorozatának részeként jelent meg. A kötet cseppben a tenger, két okból is. Az egyik ok az, hogy Nagytárkány történetének több száz évét áttekintve, különösen a 20. századi események tekintetében sok olyan jelenséget érint, amelyek elemzése és értelmezése nagyobb egység (tájegység) vonatkozásában is fontos eredményekre vezethet, mint ahogy ebben az esetben vezetett is. A másik ok a kötet szerzőgárdájában rejlik. A történetiség és a környezethasználat kettős igényével komplexitásra törekvő megközelítés tizenhat tanulmányt rendezett egységgé, tizenkilenc szerzőtől. Már a tanulmányok egyszerű áttekintése is elárulja, hogy a szerkesztőnek Nagytárkányért Királyhelmectől Budapestig, régésztől geográfusig nagyon gazdag kínálatból sikerült a munkába szerzőket és általuk tudományágakat bevonnia.

A kicsit több mint 500 oldalas kötetet — Kopasz József polgármesteri bevezetője után — 16 tanulmány alkotja. Ahogy azt az alcím is jelzi (Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához), a néprajz és a településtörténet jelentik mind a szerkesztés, mind az egyes írások legfőbb vezérfonalát. A szerzők azonban a vezérfonalak menetén más szálakat is bemutatnak: a nyelvi jellemzőktől a település természetrajzáig. Frisnyák Sándor tájtörténeti kezdő tanulmányát és Bogoly János természeti képet taglaló írását Németh Péteré követi, amely végigvezeti az olvasót a település nevének eredetétől, annak lehetséges magyarázatain, a legnagyobb birtokosok családtörténetén keresztül a település 16. századi hétköznapjainak életéig. Gyulai Éva írása nem csupán sorrendben, hanem időrendben is követi Németh Péterét, a 17. század végéig. A Nagytárkányi/Tárkányi családot ebben az időben a Sennyeiek követték a birtoklásban, de a tanulmány — az elérhető források függvényében — a köznép életére, terheire, vallási életére is kitér. Takács Péter 1848-ig foglalkozik tanulmányában a jobbágysággal. Legfontosabb forrásai ehhez „természetesen” az úrbérrendezés jegyében (és idejében) készült vallomások. Tamás Edit elemző tanulmánya már a népesség-összeírással, népszámlálással jól ellátott 18—20. századot tárgyalja, forrásainak mind etnikai, mind vallási és társadalmi rétegződésre vonatkozó adatsorai felhasználásával; időben közeledve mai korunkhoz természetesen egyre részletesebb, pontosabb képet rajzol. Csíki Tamás tanulmányában a nagytárkányi zsidóság kapcsán arra a következtetésre jut, hogy a 18. századi galíciai eredetű izraelita népesség története bonyolultabb a betelepülés—meghonosodás—népességnövekedés állomásokba tömöríthető folyamatnál, ugyanis a népesség jelenléte a településen és a vidéken nem folytonos, sokkal inkább folytonos maga a migráció. Fogas Tóth Balázs mind (hely)történeti, mind néprajzi szempontból az egyik legizgalmasabb kérdéskört tárgyalja, azt, amelyről olyan sokat olyan sokan tudnak, s mindez mégis általában keveset mond. A kivándorlás és hatása — ez a fejezet címe, amelynek fokozott figyelmet érdemlő jelentősége abban áll, hogy valóban nem csupán a kivándorlással, hanem nagy-nagy kutatói körültekintéssel annak hatásaival is foglalkozik. Mindamellett — nem kritikai éllel, de — felhívja a figyelmet a témára vonatkozó kutatások egyik hiányosságára: „…Magát a jelenséget takaró fogalom sem túl szerencsés, ugyanis egyoldalú meghatározás. A kivándorlás szó nem utal a folyamat másik összetevőjére, a visszavándorlásra.” (198.)

A település nyelvi jellemzőit gazdag élőnyelvi példasorral Mizser Lajos tekinti át. ĺrását Fehér József tanulmánya követi, aki Nagytárkány művelődéstörténeti rajzát az irodalomtörténeti vonatkozások köré rendezi — Balassi Bálint kötődésétől az iskolatörténeten keresztül egészen napjaink eseményeiig. Figyelemre méltó a minden közösség életét meghatározó egyéniségek szerepének hangsúlyozása, nagytárkányi „példaértékű életutakon” keresztül. Szorosabban kötődnek az anyagi kultúrához a következő fejezetek. Bóna Bernadett és Páll István a település népi építészeti képét rajzolja meg, a lakóházakén kívül természetesen a gazdasági épületek jellemzőit is, de figyelmet szentelnek a természeti környezet kínálta építőanyagoknak és a környezetből következő településszerkezeti adottságoknak is. Viga Gyula és Viszóczky Ilona tanulmányának az adja a témáját, ami minden település életének alapvető meghatározója: az ott élő népesség hogyan, mire, milyen eredménnyel használja környezetét, működik-e a közösség természethez való igazodást bizonyos mértékig mindenképpen megkövetelő modellje. A határhasználatra fókuszálva a hagyományos gazdálkodás keretei között elemzi Nagytárkány gazdálkodását, nagyjából a szövetkezetesítés időszakáig. A határban termesztett, más vidéken is általános növényfajtákon kívül a szerzők bemutatnak egy ritka, csak a vidékhez köthető jellegzetességet is, a Tisza-kertek haszonvételi lehetőségeit. Valójában ez a tájhasználati forma ad a bodrogközi gazdálkodásnak sajátos arcot, a gyümölcs minden gazdaságnak a Tisza-kertek termékenysége miatt lehetett számottevő bevételi forrása.

A település (és környéke) halászatát, mind formai, mind történeti gazdagságát, a mára orvhalászatba visszaszorult, száz évvel ezelőtt született néprajzi leírásokból is ismert alakulását teljességében tekinti át a téma egyik legkiválóbb mai magyarországi ismerője és kutatója, Szilágyi Miklós. Sz. Tóth Judit az év jeles napjainak szokásait szintén nem csupán leírás szintjén ismerteti, hanem csaknem százéves történetiségében is. Munkájához egy e témában 1913-ban készült kézirat jelent összehasonlítási alapot. L. Juhász Ilona tanulmánya a halállal és halottal kapcsolatos szokásokat vizsgálja gazdag saját gyűjtési eredményei felhasználásával. Különösen érdekessé teszi írását, hogy nem törekszik egy-egy részlet gyökereinek több száz (ezer) évre visszatekintő feltárására, ám a komplexitás és szinkron leírás minden igényének teljességgel megfelel. A kötetet záró tanulmány a kiváló társadalom-néprajzi munkásságáról ismert Örsi Julianna munkája, aki ezúttal — mint maga is írja — nem feltétlenül és minden szempontból lezárt tanulmányt közöl. Társadalomrajzához kiváló alapként használta Petrik Béla plébános krónikáját, más feljegyzésekkel is kiegészítve. A tanulmány második részében az anyakönyvi adatok elemzésével megrajzolja Nagytárkány több időmetszetre bontott házasodási körzeteit.

Úgy vélem, nem csupán a könyvsorozat, hanem a település lakossága, az onnan elszármazottak is gazdagodtak, gazdagodnak ezzel a kötettel.