A Jeleket Hagyó Ember – Fórum Kisebbségkutató Intézet | Fórum inštitút pre výskum menšín | Forum Minority Research Institute

A Jeleket Hagyó Ember

A Jeleket Hagyó Ember

Mindig is foglalkoztattak a nagy titkok, egyebek közt az is, mi értelme van annak, hogy az ember jeleket hagy maga után. Az elmúlás miatti félelem, vagy éppen a megtérés fölött érzett öröm? Stigmáról stigmára haladva követhető az ember útja a barlangok mélyéről a harmadik ezredelő jelképein át — a jövőbe. Csak figyelni kell, érteni a szimbólumok csodálatos nyelvét.

Ingoványos talajon jár, aki a jelképek magyarázására, megfejtésére adja a fejét. Egyrészt azért, mert az ember jelképrendszere rendkívül sokrétű, a fába, kőbe rótt jelektől a nyelvi szimbólumokon át a zenei motívumokig vagy éppen mozgáselemekig terjed (a felsorolás bármely irányban tetszőlegesen bővíthető); másrészt meg, mert a szimbólum lényege éppen az, hogy egyfajta többletet fejezzen ki. Olyasmit, ami túlmutat a nyelv lehetőségein, hiszen az is csak egyike a valóság kifejezésére szolgáló eszközöknek. A nyelv mint jelképrendszer meglehetősen tökéletlen, megbízhatatlan. Gondoljunk csak arra, a történelem során hányszor borult lángokba a világ csak azért, mert egyesek — legtöbbször tudatosan — félremagyaráztak olyan egyszerű kifejezéseket, mint a hit vagy a hazaszeretet.

Amikor Carl Gustav Jung megírta és közreadta Az ember és szimbólumai című, szerintem örökbecsű művét, a világ magát civilizáltnak tekintő része még fel sem ocsúdott a Sigmund Freud jelképelmélete kiváltotta sokkból, így a nagy műre csak később figyeltek fel. Amikor viszont Dan Brown a közelmúltban közreadta A Da Vinci-kód című regényét, a keresztény világ ortodox része nem állhatta meg szó nélkül, és szentségtöréssel vádolta a szerzőt. Freud, Jung és Brown ugyanazt követték el — „megmagyaráztak” néhány olyan szimbólumot, melyeket sérthetetlennek, öröknek hittünk. Ennyit a jelképek érinthetetlenségéről…

Kopjafa, kocsmafilozófia, parasztész

Miért írtam le mindezt? Azért, mert a Fórum Kisebbségkutató Intézet és a Lilium Aurum Könyvkiadó, de legfőképp L. Juhász Ilona szerző jóvoltából a magyar tényirodalom újabb kötettel bővült. A „Fába róva, földbe ütve…” című, közel háromszáz oldalas könyv 2005-ben látott napvilágot, és alcíméből — A kopjafák/emlékoszlopok mint a szimbolikus térfoglalás eszközei a szlovákiai magyaroknál — következtetve olyan kutatási területet ölel fel, melynek teljes körű feltárására tájainkon eddigelé nem akadt vállalkozó szellem.

„Pedig régi, nagy kopjafaállító nemzet a magyar!” — kívánkozik ide neve örök elhallgatását kérő kocsmafilozófus ismerősöm egyik kijelentése, és valljuk be, magasröptű és mélyenszántó gondolat ez egyben. Nehéz lenne olyan települést találni a Felvidéken, ahol az elmúlt másfél évtizedben ne állítottak volna kopjafát, némely helyeken — főképp a művelődési táborok helyszínein — pedig valóságos kopjafa-erdők merednek az ég felé. Magyar sajátosságát jelzi a dolognak, hogy jelentőségét a Kárpát-medencében a magyar mellett élő szomszédos népek is kezdik felfogni. Mondom: kezdik, mert azt még nem tudják, miért jó nekünk, ha a temetőkertben vagy a ligetben művészi faragással díszített fejfát állítunk, ám a jelképek ködén át „bevillan”, hogy a különállásra, önállóságra való törekvést is jelképezhetné. A huszonegyedik század hajnalán az egyik gömöri kis faluban (név és cím a szerkesztőségben) az államalkotó többség kisebbségben levő képviselői a kopjafa, pontosabban annak díszítőelemei és felirata kapcsán irredentizmussal vádolták meg a többségben levő kisebbséget. A logika törvényei azt diktálták, hogy a villongásokat elkerülendő le kell fedni a kopjafa irritáló részleteit — mégpedig újabb faragványokkal. ĺgy került a kopjafára például egy turul, ám a helybeliek közül bárki eskü alatt állítja, hogy „Biz’ az békegalamb!” És lőn egyetértés…

A kopjafamítosz

L. Juhász Ilona a kopjafamítosz kialakulásának gyökereihez vezeti vissza kutatásait. Már e téren ellentmondásokkal találkozunk, hiszen a köztudat a kopjafát nemes egyszerűséggel ősi, talán a hun korból származó síremlékek „korszerűsített”, a jelenkor igényeihez idomított változataként azonosítja. Czuczor Gergely és Fogarasi János műve (az 1865-ben megjelent A magyar nyelv szótára) ezt az elméletet látszik alátámasztani: „Erdélyben a székelyeknél am. sírdombot jelölő fa, sírfa, fejfa. Valószínűleg azon szokásból vette nevét, hogy a vitéz székelyek halottjaik sírjára kopjanyelet tűztek. Túl a Dunán, különösen Győr vmegyében még az újabb időkben is a nemesek mint született vitézek koporsóját dárdát képező rudakon szokták a temetőbe vinni.”

Novák László Ferenc 2005-ben megjelent Fejfa monográfiájában már hangsúlyozza, hogy „A vitézi temetési pompa tárgyalása során egyértelműen beigazolódott az, hogy a kopjás temetkezés és a fejfa sírjelállítás között közvetlen eredetkapcsolat nem áll fenn. A népnyelvi terminológiák között sem fedezhető fel a kopjafa sírjel név. Ennek ellenére a terminológia szívósan tartja magát a korabeli népművészeti kutatók, néprajzkutatók, s a műveltebb rétegek, s természetesen a faragó népi iparművészek körében. A művészeti fafaragók munkája révén terjedtek el a rendkívül gazdag díszítésű legújabb típusú fejfák, amelyek kopjafa néven ismeretesek széles körben. Ezek a napjainkban megnyilatkozó népművészet reprezentáns darabjai…”

Bármelyiket fogadjuk is el a számtalan eredetelmélet közül, a kopjafák szimbolikája kapcsán mindenképp idekívánkoznak Nyírő József két világháború között megjelent Kopjafák című könyvének sorai: „Az irodalmi, művészeti ábrázolások és a tudományos értelmezések végeredményeként a közvéleményben a faragott fejfákhoz a magyar múlt, a XVI—XVII. századi török háborúk, az őstörténet, a hősies ellenállás, a falukon a megőrzött régi magyar kulturális hagyományok képzetei kapcsolódtak.” Nem lehet tehát kétséges, hogy „tájjellegűből” nemzetivé avanzsált szimbólumról van szó.

Monográfiai alaposság

Lévén a „Fába róva, földbe ültetve…” című kötet monográfia, szerzője tudományos alapossággal járja körül a témát. Külön tárgyalja a kopjafákon szereplő ornamenseket, szimbólumokat, feliratokat, miáltal kiterjedt összehasonlítási alapot teremt a további kutatásokhoz, elemzésekhez. Örömmel nyugtáztam azt is, hogy kitér fafaragó művészeink munkásságának méltatására, név szerint bemutatva őket, munkáikat, valamint az általuk alkotott kopjafák, emlékek felállításának pontos helyét (külön-külön térképeken feltüntetve!). A kötet számos diagramjából megtudhatjuk, hogy legtöbb — összesen negyvenegy — esetben falunapok alkalmával állított kopjafát a hálás utókor, és hogy ezek zöme 2000-ben a millenniumra készült. „Figyelmet érdemel — írja L. Juhász Ilona —, hogy míg Kárpátalján a legelső kopjafákat a málenykij robotra elhurcoltak emlékére állították, a szlovákiai magyarok viszonylag későn emelték az első olyat, amellyel a kitelepített szlovákiai magyarokra emlékeztek. A málenykij robotra több Ung-vidéki és bodrogközi településről is elhurcoltak embereket, de ez ideig csupán Nagykaposon állítottak emlékművet.”

A kötet függelékében valamennyi „kopjafás” falu, város megtalálható, Abafalvától Zsigárdig; egyben kiderül az is, hogy Szlovákiában magántulajdonban levő, tehát „privát” kopjafák is találhatók. A sírjelként emelt kopjafáknak, a kopjafaelemekből álló emlékműveknek, valamint a székelykapuknak külön figyelmet szentel a szerző, a több mint harmincoldalas képmelléklet pedig — dokumentációs jellegén túl — ötlettárként is felfogható. Bátran ajánlom az érdeklődők becses figyelmébe például az udvardi, szkíta szarvasokat ábrázoló, valamint a leleszi „békegalambos” kopjafát. Iskolapélda mindkettő.

Végezetül a szórakozásról

Lehet, hogy szakmai ártalom, de figyelmemet leginkább A szlovákok és a hivatalos politika viszonyulása a kopjafához című fejezet kötötte le. Annál is inkább, mert már a bevezetőből kiderül: a kommunista egypártrendszer jóval toleránsabban kezelte nemzeti érzületünknek ezt a megnyilvánulását, mint az 1989-et követő időszak kormányai, a mindenkori államhatalom képviselői, kiszolgálói. A magyar honfoglalás ezerszázadik évfordulója éppen az emlékezetes, HZDS—Szlovák Nemzeti Párt alkotta koalíció uralkodásának időszakára esett, így természetes, hogy a „kopjafások” az állambiztonság szempontjából „hihetetlenül veszélyes” személyek csoportjába nyertek besorolást. Bős vagy Kismácséd csak kettő azon települések sorából, ahol a kopjafaállítás „szlovákellenes provokációnak” minősült. A kopjafákról mellesleg a Szlovákiában élő magyarság közéleti és művészeti képviselőinek véleménye is megoszlik, derül ki a monográfiából.

Mindenesetre figyelemre méltó jelenség, hogy Magyarországon, Szlovákián, Románián, Ukrajnán, Szlovénián, Szerbia-Montenegrón, Horvátországon és Ausztrián kívül Németországban, Olaszországban, Svédországban, Új-Zélandon, Kanadában és az Amerikai Egyesült Államokban is előszeretettel állítanak kopjafát idegenbe szakadt atyánkfiai. Talán azért, hogy emlékezzenek valamire, amit a költők „régmúlt dicsőségként” szoktak emlegetni; de lehet, hogy csupán a határokat akarják jelölni vele. Azon terület határait, amelyik élettérként számunkra is nyitva áll.

CategoryCikk / Cikk / Cikk