Akit a papír illata megigézett

Akit a papír illata megigézett

Végh Lászlót, a somorjai Bibliotheca Hungarica igazgatóját kanyargós, nehéz úton vezette a sors mostani állásához

A könyveket mindig szerette, de ha tizenöt éve nincs egy váratlan betegség, talán ma is állandóan szervező, intézkedő közéleti ember volna, akinek csak ritka szabad idejében jut pár órája az elmélyült olvasásra. Most azt mondja, talán az égiek intézték úgy, hogy hatvanadik életévét könyvek között töltse be – a lehető legjobb társaságban.
– Az olvasóinknak elárulom, hogy a könyvtár folyosóit bekeretezett régi Új Szó-címlapok díszítik, amelyek Végh Lacika megszületéséről adnak hírt. Ilyen ajándékot csak annak a főnöknek készítenek a munkatársai, akit tisztelnek, szeretnek.
– Igen, én is úgy érzem, hogy jó helyen vagyok itt, és örültem ennek a humoros ajándéknak, mert nem szeretem a patetikus ünnepléseket. Már magát a születésnapom dátumát sem lehet komolyan venni, mert kettő van belőle: egy tényleges, meg egy hivatalos. Valójában 1948. december 28-án jöttem a világra, de a karácsonyi meg a fiúgyermekre való koccingatások miatt apám csak újév után jutott el a jegyzőhöz. Az aztán azt tanácsolta neki, hogy írják be január 1-jét, legalább egy évvel később soroznak majd be katonának – így kaptam már újszülöttként négy napot ajándékba.
– Azóta pedig még hatvan gazdag évet. Ezen igazán van mit ünnepelni.
– Ötven év felett örüljön az ember, hogy még mindig a világon van. Az én esetemben ez a hatodik X semmilyen mérföldkövet nem jelent, nyugdíjba sem megyek, mert már tizenhárom éve nyugdíjas vagyok. Akkor volt ugyanis egy agyvérzésem, és kénytelen voltam, úgymond kényszerpályára állni, mert a Csemadok főtitkári posztjával járó állandó jövés-menést már nem vállalhattam. De nem éltem meg törésként a dolgot, mert számomra ez a kényszerpálya, a könyvek világa volt az, amire egész életemben vágytam. Diákkorom óta a szlovákiai magyar társadalomkutatás intézményesítésének gondolata foglalkoztatott, valamilyen formában mindig is kapcsolatban voltam ezzel a témával – kutatóként a kulturális kutatóintézetben, aztán kulturális tanácsadóként a kormányhivatalban, majd a Csemadoknál. De az összegyűjtött dokumentumok összességére, tanulmányozására csak most jut időm, és nagy szerencsének tartom, hogy ez megadatott nekem.
– Nem adatott volna meg, ha 1990-ben tevékenyen nem vesz részt a könyvtár létrehozásában. Teljesen a nulláról indultak, vagy létezett egy legalább részben rendezett szlovákiai magyar dokumentumgyűjtemény?
– A nyolcvanas években a Madách Kiadó jelentette meg az Új Mindenes Gyűjtemény tizenegy kötetét, tulajdonképpen ez volt a Bibliotheca Hungarica előzménye, mert bennünket, A. Nagy Lászlót, Tóth Károlyt és engem már akkor foglalkoztatott a gondolat, hogy összegezni kellene mindazt, ami itt nyomtatásban magyarul megjelent. A rendszerváltás után Zalabai Zsigmond szorgalmazta, hogy hozzunk létre egy alapítványt erre a célra, majd miután ez 1990 novemberében létrejött, Presinszky Lajossal kezdték a szervezőmunkát. Közreadták az első felhívásokat, hogy az intézmények és magánemberek adományozzák az alapítványnak ilyen-olyan dokumentumaikat, kiadványaikat, könyveiket. Jó időben, szinte az utolsó pillanatban történt mindez, mert 1992 után, a mečiari időszakban sorra épültek le vagy szűntek meg a magyar intézmények, szerkesztőségek, és ha nincs ez a hely, teljes iratanyaguk is megsemmisül, nem volna hol letétbe helyezni. A Csemadok hatalmas iratgyűjteményéről sem voltak levéltári jegyzékek, pedig ott aztán minden megtalálható, ami a szlovákiai magyar kultúrában 1949 óta történt. A könyvtár alapját ezek a szükségből hozzánk került dokumentumok alkották; de az anyag teljes rendezetlen volt, még mindig tart a feldolgozása. Most ez a legfontosabb, hiszen nem csak egy öncélú gyűjteményt akartunk itt létrehozni és őrizni, mint egy raktárban – az egésznek akkor van értelme, ha mindenki tudja, hogy mit és hol talál meg.
– A könyvektől kezdve az újságokon át egészen a plakátokig mindent gyűjtenek, ami Szlovákiában valaha magyarul megjelent. Vannak ilyen szempontból fehér foltok, olyan időszakok a történelmünkben, amelyekből kevés írásos anyag maradt fenn?
– Az első csehszlovák köztársaságban megjelent könyvekből, újságokból, műsorfüzetekből már nehéz eredeti példányokat begyűjteni. Amit nem találtunk, azt próbáltuk legalább fénymásolni a nagy országos megjelent kiadványok gyűjteménye már szinte teljes, és ha nekünk nincs is meg valami, mindig tudjuk, hogy hol lehet megtalálni.
– Nyilván kerültek ide igazi kuriózumok, nemzedékeken át öröklődő könyvritkaságok is. Emlékszik ilyenekre?
– A múlt század elején még minden tisztességes értelmiséginek – tanárnak, orvosnak, patikusnak stb. – négy-ötezer kötetes házi könyvtára volt, de ezekből nagyon kevés őrződött meg hiánytalanul. Ezért nagyon örülök, ha egy családi könyvgyűjtemény idekerül – ilyen például Petneházy Ferenc kassai orvosé vagy Sipos Győző várnai patikus nagyon szép kiadású Remekírók-sorozata és Jókai-kötetei. Haltenberger Ince gazdasági szakíró könyveit a lánya ajándékozta nekünk, de itt vannak Janics Kálmán iratai és Dusza István könyvei is. Gyönyör Józsefnek, aki a szlovák kormány nemzetiségi titkárságának a munkatársa volt, valamennyi dokumentuma hozzánk került, és sok mai magyar politikus is nálunk helyezi el azokat az iratait, amelyeket fontosnak tart megőrizni. Ezek nagyon értékes kordokumentumok, de ugyanilyen értékesek a régi képeslapok vagy azok a tankönyvek is, amelyeket a nyugdíjas pedagógusok hoznak ide. Könyvtárunk nem volna teljes irodalmi és művészettörténeti lexikonok, kézikönyvek, értelmező szótárak nélkül, amelyekből ma már szintén nagyon szép gyűjteményünk van.
– Az intézmény vezetésén túl marad ideje szakmai munkára, írásra is?
– Nem vagyok író ember, keveset publikálok, mert teljesen leköt a gyűjtemény építése, a hiányzó dokumentumok felkutatása. Ezenkívül a szlovákiai magyar honismereti irodalom fejlesztését tartom fontosnak, mert ez sokáig nagyon elhanyagolt terület volt. Udvardon idén már tizenkettedik alkalommal fogjuk megszervezni a helytörténészek konferenciáját, amelynek az a célja, hogy segítse a szűkebb pátriájuk iránt érdeklődő kutatókat, diákokat.
– Kérdés, hogy mennyi az érdeklődő. Élnek-e a fiatal egyetemisták, középiskolások vagy akár a honi magyar politikusok azokkal a lehetőségekkel, amelyeket ez a könyvtár nyújt?
– Élnek, de nem eléggé. A politikusok közül néhányan együttműködnek velünk, főleg új programok készítésekor jönnek régi dokumentumokat tanulmányozni. Néhány egyetemista is rendszeresen bejár, de a többség csak a szakdolgozat írása előtt fedezi fel, hogy létezünk. Ez annak ellenére így van, hogy az iskolákkal jó a kapcsolatunk, mert a mai fiatalok többségének nincs türelme a könyvtárban való ücsörgéshez. Mindent gyorsan és készen akarnak, ebbe az elvárásba nem fér bele az, hogy maguk keressenek és fedezzenek fel valamit. Pedig a könyvtár hangulatát, a lapok zizegését, a papír illatát nem pótolja a számítógép képernyőjének villogása: onnan olvasva még egy vers sem ugyanaz, mint ha kezünkbe foghatjuk a könyvet.
Mennyire maradhat ilyen körülmények között a könyvtár élő műhely, nem pedig csak pár megszállott ember elefántcsonttornya?
– Megmarad, mert a könyvtár alap, amelyre nagyon sok minden épül: kutatások, konferenciák, kiállítások, rendezvények, hogy magát a tanulás és olvasás gyönyörét ne is említsem. A tudás hatalom, s ennek a tudásnak a hordozója és jelképe mindig is a könyv és a könyvtár lesz, hiába tudják ma már kötetek ezreit tárolni egyetlen lemezen.
– Az egyetemen politológia-szociológia szakon végzett, később is tevékeny volt a közéletben. Volt olyan válaszút az életében, amikor el kellett döntenie, hogy a politikával foglalkozik, vagy marad a kutatásnál? Azért is kérdezem ezt, mert ma is gyakran olvasható a neve értelmiségi felhívások, tiltakozások alatt.
– Igazi kísértést sosem éreztem, hogy politikus legyen belőlem, mindig inkább elemző típus voltam, aki a háttérmunkát szereti. Azt pedig, hogy csatlakozzam bizonyos felhívásokhoz, kivegyem a részem a közügyekből, állampolgári kötelességemnek tartom.
– Mit szeretne, mivel teljen az a tíz év, ami a legközelebbi kerek születésnapig, a hetvenedikig hátravan?
– Én már csak a jó könyvek és tisztességes emberek társaságára vágyom. De azért dolgom is van elég, Sárosfa szülötteként régóta tartozom falumnak egy helytörténeti monográfiával. Remélem, addigra ez is elkészül.