A somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet Etnológiai Központja idestova tíz esztendeje fontos szellemi műhelye a szlovákiai magyar tudományosságnak, elsősorban a néprajzkutatásnak. A központ vezetője dr. Liszka József – akinek néhány éve megjelent összefoglaló munkája (A szlovákiai magyarok néprajza) komoly elismerést váltott ki szakmai körökben és immár szlovák és német nyelven is olvasható (ez utóbbi átdolgozott formában) -, munkatársa pedig L. Juhász Ilona, aki elsősorban a szakrális kisemlékeket kutatja, de a szlovákiai magyar néprajzi szakirodalom bibliográfiájának összeállításával is fontos munkát végzett. A kutató-házaspár a tudományos vizsgálódások mellett arra is talál energiát, hogy szakkönyveket rendezzen sajtó alá (mi több, a Fórum Intézet égisze alatt indult sorozatok – Notitia historica-ethnologica, Interethnica, Miscellanea Bibliothecae Hungaricae, Lokális és regionális monográfiák – néhány darabját maguk írták), nemzetközi szakmai konferenciákat szervezzen és rendszeresen közreadja az Acta Ethnologica Danubiana című évkönyvet, amelynek összevont 5-6. kötete nemrégen jelent meg.

Az egész kötet háromnyelvű. Igaz, a dolgozatok teljes szövege csak egy-egy nyelven található meg, a másik két nyelven csupán rövid összegzést olvashatunk, de vitathatatlanul érdekes megoldás, hogy pl. Liszka József egyik dolgozata szlovákul íródott vagy hogy Perger Gyula, a győri Xantus János múzeum igazgatója és munkatársa, Székely János németül értekezik (az előbbi a kisemlékkutatás történeti forrásairól, az utóbbi a győri középkori képoszlopokról). Ennek persze egyszerű a magyarázata: a szóban forgó szövegek eredetileg egy-egy tudományos tanácskozáson hangzottak el ezeken a nyelveken. Sajnos nincs rá lehetőségem, hogy a közel harmadfél száz oldalas kötet tartalmát részletesen ismertessem, ezért csak jelzésszerűen emelnék ki néhány írást és dolgozatot. A passaui egyetem kutatója, Manfred Seifert a Farsangi perec, húsvéti tojás, bor. A kereszténység hatása a közép-európai táplálkozási kultúrára c. tanulmányában arra a következtetésre jut, „hogy a kereszténység a maga kultúrtörténeti mélységeiből napjaink táplálkozási kultúrájához – az evéshez-iváshoz való viszonyulásunk mintegy basso continuojaként – inkább amolyan háttérzenét szolgáltat, amiből esetenként akár (de nem szükségszerűen) messzecsengő keresztény akkordok is felhangzanak”. Ugyancsak gasztronómiai témával foglalkozik Rastislava Stoličná, az SZTA Etnológiai Intézetének munkatársa, aki A táplálkozás mint etnoidentifikációs jegy című írásában a szlovák nemzeti konyha jellegzetes ételeiről – mindenekelőtt a juhtúrós (vagy brindzás) galuskáról – közöl nemcsak hasznos tudnivalókat, hanem áttételesen néprajzi és művelődéstörténeti összefüggéseket is felvázol. Pusko Gábor azoknak a felméréseinek a konklúzióit adja közre, amelyeket Tornalján folytatott a romák és a parasztok kapcsolatáról, egymás mellett éléséről. L. Juhász Ilona egy gyakori, de részletesebben eddig még nem vizsgált jelenséggel foglalkozik Fényképek a dél-szlovákiai temetők síremlékein és az út menti haláljeleken című írásában, amelyhez számos fényképfelvételt is csatolt.

Az évkönyv terjedelmes részét töltik meg a könyvismertetések és annotációk. Közel kilencven (!) kötetről és kiadványról olvashatunk itt többnyire rövid, de lényegre törő eszmefuttatásokat, s ezek egy jelentős hányadát Liszka József és L. Juhász Ilona írta.

A cikkek nemcsak az eligazodást segítik a sorjázó néprajzi munkák és folyóiratok tömegében, hanem legtöbbször értékes megállapításokat, sőt kritikát is megfogalmaznak. A kötetet a Krónika rovat zárja, amely hírt ad azokról a fontos tanácskozásokról és eseményekről, amelyeket vagy a komáromi székhelyű Etnológiai Központ szervezett, vagy témájuk kapcsolatos az intézmény kutatási programjával és célkitűzéseivel. Az évkönyvet egyébként a Münchenben élő Vajda László A mi csoportunk és az idegen csoportok c. tanulmánya indítja, amelyet a szerkesztők a tisztelgés szándékával adtak közre, hiszen a jeles etnológus 2003-ban ünnepelte 80. születésnapját. A záró írás is jelképes, hiszen Liszka József a tavaly októberben 92 éves korában elhunyt, önmagát „magyar műveltségű szlováknak” tartó kiváló etnográfustól, Michal Markuštól vesz búcsút. Az önjellemzés kapcsán megállapítja: „Az élet ugyanis nem fekete-fehér, még a nemzeti identitások terén sem. Sokan nem értették, nem értik ezt, és Michal Markušra, Márkus Mihályra ferde szemmel néztek határon innenről és túlról is. Bár élete utolsó éveiben már nem vett részt a tudományos közéletben, mégis jó volt tudni, jó volt érezni, hogy él Kassán egy ember, akinek mélyebb ismeretei vannak akár a nemzeti érzésről is, mint a kerítés két oldalán olykor egymásnakfeszülő, trikolórokat lengető nemzetmentőknek. Hiányozni fog…”